Motiváció forrásai

Nem a kő súlya az, ami számít. Hanem az ok, amiért felemeled.

Hugo Girard

Motiváció a latin ‘movere’ szóból származik, jelentése pedig mozgatni valamit.

Ezt nagyon találónak gondolom, hiszen tényleg a motiváció az, ami továbbvisz, mozgásban tart a kitűzött cél felé, segít útközben leküzdeni a szembejövő nehézségeket, továbblépni felettük és még jobban megerősíti az elhatározást.

Nekem ezek és még rengeteg más pozitív jelentésű fogalom jut eszembe:  akaraterő, küzdőszellem, kitartás. Csupa olyan jelző, amit én speciel szeretnék magaménak tudni.

Viszont, ahogy már megszokhattuk minden jó dolognak van árny oldala is, ami nem biztos, hogy elsőre feltűnhet nekünk.

Nemrégiben  én is a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy az, amitől a legtöbb erőt nyertem, milyen mélységekbe is tudja lökni az embert.

Hadd fejtsem ki ezt egy kicsit részletesebben.

A szakirodalom többféle motivációt különböztet meg. A legismertebb talán a Maslow-féle felosztás.

Ennek az egyik csoportjába a hiányalapú motivációs tényezők tartoznak:

  • éhség, szomjúság
  • fizikai védettség, kiszámíthatóság
  • szeretet, valahova tartozás érzése
  • önbecsülés, mások elismerése, hírnév

Ezen tényezők teljesülése elengedhetetlenek a kiegyensúlyozott életvitelünk szempontjából.

Szükségünk van élelemre, szükségünk van a családunk, barátaink szeretettére, a valahova tartozás érzésére és arra is, hogy szeressük magunkat és az önbecsülésünk a helyén legyen.

Ha a sportolás vonatkozásában nézzük, ilyen tényező lehet az edző vagy a csoporttársak elismeréséért való küzdés, (ez főleg egy kezdőnek nagy motivációt adhat.) , a csapathoz való tartozás érzése és, hogy ragaszkodunk a megszokott edzéshez, edzőhöz vagy az edzőteremhez. Ha ezek a körülmények változnak, mondjuk elköltözünk vagy valamilyen oknál fogva nem kapjuk meg a várt figyelmet, a szervezetünk stresszel reagálhat rá.  Csalódottak lehetünk, kiábrándultak és az önbecsülésünk is csökkenhet, ha nem sikerül megszüntetni ezt a belső állapotot elég hamar. 

Van persze olyan, aki képes gyorsan alkalmazkodni, vagy egyszerűen nem érdekli mások véleménye, de sokaknak a legkönnyebb megoldás mégis az, ha nem megy többet az edzés közelébe sem.

Abban az esetben pedig, ha mégis teljesül a vágyunk, és megszereztük mások elismerést vagy a közösség szimpátiáját, ami a sportolást illeti nem feltétlenül leszünk tőle sokkal motiváltabbak. Olyan ez talán, mint az éhség. Ha edzés közben éhes vagy, nem tudsz koncentrálni semmire, viszont, ha eszel előtte pár falatot, nem biztos, hogy nagyobb kedved lesz edzeni, de legalább már  nem vonja el a figyelmedet a korgó hasad a mozgásról.

Éppen ezért nem biztos, hogy célszerű a motivációnkat teljes egészében a hiánypótló tényezőkre alapozni. 

Ezzel szemben, ha a másik csoportra, a növekedés alapú tényezőkre fókuszálunk, mint például, hogy az adott területen egyre jobbak legyünk, egyre tökéletesebben hajtsuk végre a gyakorlatokat vagy, hogy megvalósítsuk önmagunk az folyamatos motivációval fog minket ellátni.

Ezeknek a közös jellemzője, hogy nincs egy végállapot, amit el akarunk érni, hanem maga a folyamat lesz a fontos. Ahogy az egyik kedvenc filmemben (A békés harcos útja) mondják:

Az út mindig fontosabb a célnál.

Lehet elcsépelten hangzik, de  higgy nekem nagyobb igazságtartalma van, mint ahogy godolod. 

Hadd osszak meg veled egy személyes történetet.

Gimnazista korom óta szeretek capoeirázni. Szeretem ezt a mozgásformát, mindig is imádtam a különböző elemeket gyakorolni. Viszont az elmúlt egy-két évben a motivációm teljesen megváltozott. Valamiért a fejembe vettem, hogy meg akarom a következő fokozatot kapni (nálunk is van övrendszer). Úgy éreztem, ez jelképezi a mesterem megbecsülését és egyben a csapattársaim elismerését is eredményezni fogja. A legnagyobb trauma az volt, amikor ez végül nem sikerült.

Alapjaiban tört össze bennem minden és kijelentettem, hogy végeztem a capoeirával. És ezt halálosan komolyan gondoltam. Lassan 3 hónapja, hogy nem voltam edzésen.. Viszont magától a capoeirától mégsem tudtam örökre megválni.

Egyszerűen, ha láttam egy barátom videoját, rögtön ki akartam menni én is ugyanazt gyakorolni. Olyan volt picit, mint régen, amikor kezdő voltam és nem igazán érdekeltek az övszintek. Itt ébredtem rá, hogy hol rontottam el. Nem velem volt a baj, nem is az edzővel, vagy a capoeirával, a motivációm származott rossz forrásból. 

Alapvetően nincs azzal semmi baj, ha szeretnénk, hogy mások is értékes embernek gondoljanak minket, de nem szabad engedni, hogy ezek a vágyak váljanak meghatározóvá. Az egyetlen személy, akinek megfelelni szeretnénk egyértelműen mi magunk legyünk.

Legyen további szép napotok! 🙂